Bécsi út, tompa jobbkanyar következik, zöld a lámpa. Normál tempóban haladok, amikor egy kisteherautó lazán megelőz a baloldali sávban. Hosszúplatós, húzza a kormányt jobbra, hogy levágja a kanyart, észre sem veszi, vagy nem is akarja talán, hogy még mellette vagyok. Ahogy szűkül a hely van egy teljes pillanatom, hogy felmérjem a helyzetet: Ha nem csinálok semmit, végigsmirglizi a kocsim baloldalát teljes hosszon, ha jobbra húzom a kormányt, akkor felugratok a járdaszigetre, a szélétől talán 50 cm a lámpaoszlop, gyalogosok messzebb állnak, mély lélegzet és fel 50-nel a járdára. Koppan elől, ugrik, koppan hátul, gumi a felnire nyomódik, még egy ugrás, túl is vagyunk rajta. Lassítok: nem ugrál, nem kopog egyben vagyok. Amikor célba érek, félve szállok ki, keresem a nyomokat a felniken, meg a sárhányókon. Sehol semmi. Fellélegzem. Gondolhatná bárki, hogy szerencsém volt, hogy megúsztam, de én tudom, hogy Isten kezében voltam, ő már tudta előre, mi fog történni és parancsolt az angyalainak. Ír ilyenről a Biblia is...