Hát akarta. Legalábbis tegnap. Így óvott meg attól, hogy összetörjék a kocsimat:

A munkám végeztével indultam a gyerekekért, akik a barátnőiknél voltak Fóton. Régen ebédeltem, és kezdtem éhes lenni, ezért elhatároztam, hogy beugrok egy "párszázas" hamburgerre a McDonaldsba. (Tudok jobbat is, de ez tűnt a leggyorsabbnak, és nem akartam húzni az időt.) Az M3-as felé tartottam a Hungária körúton, és azon tűnődtem, hogy melyik mekibe menjek, abba, ami az autópálya előtt van a Hungárián, vagy abba, ami az autópálya mellett, a Metró áruháznál. Aztán a Hungária körúti mellett döntöttem.
Alig, hogy bekanyarodtam, még le sem parkoltam, hatalmas puffanást hallottam. Megálltam, és láttam, hogy egy autó beleszaladt az M3-as autópályára felvezető sávon álló, vagy araszoló kocsisor végébe, és összenyomott további három autót. Ha egy perccel előbb a másik meki mellett döntök, és továbbhajtok egyenesen, akkor ott lettem volna, abban a háromban, ami összetört...

De jó, hogy nem voltam köztük. De miért döntöttem úgy, hogy nem megyek a másikba, hanem lekanyarodok? Fogalmam sincs, ez villant be, mondanám. De ez nem érv... 
Akkor miért döntöttem így? - kérdezem újra.

Mert Isten így akarta, így tudott megóvni a balesettől. Ez már érv, mégis felfoghatatlan. Akárhányszor is próbálom újragondolni, és megérteni, hogy mi történt, nem tudom megmagyarázni azt a felvillanó gondolatot, ami arra indított, hogy kanyarodjak le.
Csak egy lehetőség van: Isten szólt! 

Egy barátom írta nemrég: Pénteken Simon fiam (3 éves) fájlalta a fülét. Irány az ügyelet. Középfül gyulladás. :( Jó éjszaka lesz. Megkentem olajjal és imádkoztam érte. Megnyugodott, elaludt, meggyógyult. Azóta se fáj a füle.

Emlékszem, amikor az egyik lányunk kicsi volt, és felment a láza, 39 fölé. A lázcsillapítók nem használtak semmit, a hűtőfürdőnek semmi hatása. Nincs más, hívjuk az orvost. De előtte imádkozunk. Ültünk éjszaka az ágyon, ölünkben a lányunk és sírva kértük Istent, hogy gyógyítsa meg. És lement a láza, másnap kutya baja.

Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált s életet, összezúzok és gyógyítok, nincs ki megmentsen kezemből. 5Móz. 32.39 Mert én, az ÚR, vagyok a te gyógyítód. 2Móz. 15.26

Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. Jak. 5.14

Istennek van hatalma arra, hogy meggyógyítson betegségeinkből. Ez mindig az Ő döntése, de mivel tudjuk, hogy Isten szeret minket, nyugodtan kérhetjük, és bízhatunk benne, hogy meghallgatja kérésünket. 

Bosszankodunk, hogy az áruházláncok, kereskedők akkor rendezik az akcióikat, amikor nekik jó és nekünk nem. Gyakran idő előtt... Aztán kapkodunk, rohanunk, és jóval drágábban kapunk meg mindent...

Így például augusztus elejétől már kaphatók az iskolaszerek, augusztus közepére-végére sok helyen már alig van valami a polcokon. Aki augusztus végéig nyaral, esetleg külföldön van, az könnyen hoppon marad, amikor az évnyitó előtti hétvégén füzetet, tornaruhát keres az üzletekben. De sebaj, a borokon is túl vagyunk, pedig a szüret még késik is az idén, és mindjárt tele lesznek a polcok korcsolyákkal, és téli ruhákkal. Mire a család síelni menne karácsony előtt, vagy a tavaszi szünetben, már szintes semmi nem kapható, alig van választék. De már kaphatók a húsvéti tojások és a tavaszi kerti munkák eszközei. Lassan megtanuljuk, hogy a nyaralást érdemes télen lefoglalni, és húsvétkor megvenni a fürdőruhákat, naptejet és a hűtőládát. Megtanuljuk, hogy előre gondlokozzunk. Megtanulunk időben gondolkodni. Isten kihasználja a kereskedelem marketingeszközeit is arra, hogy tanítson minket. Így válhatnak az akciók Isten eszközeivé a mi javunkra.

Mondhatjuk persze, hogy ki vagyunk szolgáltatva a kereskedőknek, de ha akarjuk észrevesszük, hogy Isten tanít minket előre gondolkodni, gondoskodni. És ezek javunkra vannak, és az is javunkra van, ha így gondolkodunk.

A templomba járás tekintetében sem azonos az elmélet és a gyakorlat, és mindkettő fontos. A lelkésznek, papnak a prédikáció gyakorlat, de annak aki hallgatja, annak elmélet (hacsak nem merül ki a hit gyakorlása abban, hogy templomba jár). Ami ma történt velem, az jól példázza mindezt, de egyben meg is erősíti, hogy Isten velünk van és szól hozzánk.

Az elmélet

Ma délelőtt -többek közt- arról volt szó az istentiszteleten, hogy az embernek vannak feladatai, és lehetőségei, hogy ezeket megtegye. Sokszor csak egy lehetőség van, de van, amikor több lehetőség is adódik. Ha az ember elmulasztja, akkor marad a lelkiismeret furdalás, a bűntudat. Ez az érzés különösen akkor megrázó számunkra, ha egy közeli rokon vagy barát meghal, mielőtt megtettük volna, amit Isten, vele kapcsolatban ránk bízott. Bár sokszor nem vagyunk tudatában, hogy honnan a megbízás, és az is lehet, hogy egyszerűen csak egy látogatásról, egy telefonhívásról van szó, amit a másik iránti szeretetből elhatároztunk, vagy az illető kérése alapján megígértünk, aztán halogattunk, és végül a halogatásunk miatt nem kerülhetett rá sor. Kifutottunk az időnkből. Az ilyenkor érzett bűntudatra van magyarázat, hiszen ott áll a Bibliában: Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak. (Jakab 4.17). A bűntudat a bűn következménye, és csak úgy tud az ember megszabadulni tőle, ha megbánja bűnét és bocsánatot kér...

A gyakorlat

Hazafelé tartottam az istentiszteletről, amikor az egyik kereszteződésben látom, hogy egy autó áll a zebrán, úgy, hogy akik keresztbe akartak menni a kereszteződésben, teljesen elállta az útját. Áthaladtam a kereszteződésen, és gondoltam, megkérdezem, nem kell-e segíteni tolni. Kiszálltam a kocsiból és elindultam felé, de láttam, hogy akiknek az útjában állt, azok segítettek neki félretolni a kocsit. Visszaültem az autóba és indultam tovább, de nyugtalanított a gondolat, hogy nem kell-e még valamiben segítenem ennek az embernek. Talán lemerült az akksija... Eszembe jutott a délelőtti igehirdetés és az, hogy ha segítenem kell, és nem teszem, akkor lelkiismeret furdalásom lesz, és bűntudatom. Visszafordultam. Mire odaértem, már a kocsi mellett állt, kezében benzines kanna. Világossá vált, hogy kifogyott a benzin a kocsijából. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, elvihetem-e a benzinkútig. Megköszönte, de mondta, hogy hazamenne inkább, mert otthonhagyta a pénzét.

Elvittem inkább a legközelebbi benzinkúthoz, és vettem négy liter benzint. Aztán visszavittem a kocsijához. Istenhívő volt ő is. Szégyelltem magam, hogy egyáltalán megfordult bennem a gondolat, hogy továbbmegyek, anélkül, hogy segítsek neki. De megtapasztaltam, hogy Isten szólt hozzám. Eszembe juttatta, a délelőtti Igét, nem hagyott nyugodni, amíg nem engedelmeskedtem.

A vállalkozásokban időnként kiadás is van, de a bevételek nem mindig akkor érkeznek, amikor a kötelezettségeket teljesíteni kell. Így van ez nálunk is gyakran.

Legutóbb, amikor egy ilyen helyzet állt elő, gondolkoztam, hogy melyik munkából várhatok bevételt. Akinek fizetést kellett adnom, szóltam, hogy lehet, hogy kicsit késni fogok, vagy két részletben tudom csak odaadni. Kellemetlen helyzet volt. Kerestem Isten vezetését, de nem tudtam, honnan lesz meg az összeg.

Pont a fizetés határideje előtt egy héttel szóltek, hogy az egyik munka, amiben nekem is feladatom volt, a befejezéséhez közeledik. Sikerült is befejezni, és az átadásra menet eszembe jutott, hogy mivel ezzel az én munkám is befejeződött, lehet, hogy megkapom a munkadíjat, ami a közreműködésért járt nekem. Észre sem vettem, hogy hirtelen már azon gondolkodom, hogy ezzel az összeggel biztosítva lesz a fedezet arra, amit ki kell fizessek. Holott még a munka átadása meg sem történt. Mikor ráébredtem arra, hogy egy olyan összeg elköltsén jár az eszem, amit még meg sem kaptam, eszembe jutott az az Ige a Bibliából, ami így hangzik: Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom. (Ézsaiás 65.24)

Rögtön tudtam, hogy Isten szólt nekem, hogy készüljek, Ő már elkészítette a dolgokat, amit én még csak gondoltam, hogy de jó lenne, ha úgy lenne. És úgy is lett: Megtörtént a munka átadása, és utána szólt a megbízó, hogy szeretné az én munkadíjamat is rendezni. És rendezte is, én meg tudtam rendezni amit nekem kellett.

Igen: Isten szólt az Ige által, az Ige kapcsán jövő felismerés által. Isten megsegített, úgy, mint aki tudja a jövőt és ismeri a szükségeinket. Gondoskodott rólam, rólunk.

Hosszú nap állt előttem: Délelőtt egy szakmai rendezvény, aztán utána még egy egy családi házat kellett megnézzek. Két épülettel van munkám, ez az egyik. Reggel rohanás, a ház kulcsa a táskába...

Késő délután, autózom Budára, hogy megnézzem a házat. Nincs sok kedvem. Borús az ég, nemsokára sötétedik, nézem a GPS-t, hogy mikorra érek oda, számolok, hogy világos lesz-e. Fél óra munkám van kint, és nincs villany, de akárhogy is nézem, világos lesz még. Akkor miért nincs kedvem kimenni? Ezen gondolkodom: Talán Isten nem akarja valamiért? A lányommal tanulni kéne, mondta, hogy vár, de ha este 8-ra hazaérek, az biztosan elég lesz. Legyőzöm a gondolataimat, és úgy döntök, hogy megyek. Az Árpád híd túloldalán a piros lámpánál előveszem a kulcsot. valami nem stimmel: Igen, ez a másik ház kulcsa... (Hát ez az: Talán tudat alatt emlékeztem rá, hogy reggel rosszat tettem be.) Egyértelmű volt, hogy ezzel hiába megyek tovább. Újratervezés. Első lehetőségnél vissza, irány haza. De így már tényleg nem érdemes kimenni, hiszen mire hazamegyek, felmegyek a jó kulcsért, majd vissza Budára, tényleg besötétedik. Újratervezés. A program: Időben hazaérek, nyugodtan megvacsorázom, és tanulok a lányommal.

Isten tudta előre. Isten tudta, hogy rosszul tervezem a napot, hogy este, otthon szükség lesz rám, és hogy makacs vagyok, és amikor fáradt vagyok, akkor még kevésbé tudok Rá figyelni. Isten tudta, hogy a rossz kulcsot rakom be (mert ő akarta így), és mégis szólt időben (ezek voltak a fent leírt bizonytalan gondolatok), hogy ne menjek tovább dolgozni, hanem menjek haza.  

Így lett jó a napom, így lett kész a gyermekem feladata. Több idő kellett hozzá, de megcsináltuk, amit kellett. Isten gondoskodott erről.

Találkozóm volt valakivel, aki Hatvan felől jött Budapestre. Úgy volt megbeszélve, hogy este 7 óra körül ér be a városba, és akkor találkozunk a Hungária krt. környékén. Az én napom úgy alakult, hogy Fót felől jöttem be az M3-ason, délután 5 óra körül. Ahogy jöttem az autópályán, feljött bennem egy gondolat, mint egy kérdés: Mi lenne ha itt találkoznánk az egyik benzinkútnál... Fel kellene hívni, hogy hol tart. De jött az ész gondolata, hogy ugyan már, 7 óra volt megbeszélve.

Hazamentem, és még ültem a kocsiban, amikor szól a telefon. Az illető hívott, akivel találkozóm volt: Itt vagyok az M3-as bevezető szakaszán...-mondta. Gyorsan megbeszéltük, hogy hol találkozunk, egy benzinkútnál a Hungária körúton. Vissza a dugóban, 15 perc oda, megkaptam, amit hoztak nekem, beszéltünk egy keveset, aztán újra haza 10 perc. Jó fél órát vesztettem, ha nem többet. Ettől akart Isten megóvni, amikor feljött bennem a gondolat az autópálya bevezető szakaszán.

Van amikor nem félórát vesztünk, hanem többet. Ebben az esetben is Isten szeretete nyilvánult meg abban, hogy ezzel a feltörő, csendes gondolattal jelezte, hogy mi lenne a helyes út. A Szentlélek által szólt, ami bennem egy gondolatot fakasztott, és egy kérdést vetett fel, hogy nem kéne-e felhívni az illetőt, akivel találkozunk. Nevezhetnénk megérzésnek is, de utólag már tudtam, hogy ez több volt annál. Isten tanított arra, hogy figyeljek a gondolataimra, a bennem feljövő kérdésekre.

(Nyilvánvaló, hogy nem kell minden feltörő gondolatot egyből Istentől jövőnek tulajdonítani, és rögtön megvalósítani, megcselekedni. Meg kell tanulnunk, hogy mi az ami Istentől jön, és mi az ami máshonnan, például belőlünk, a vágyainkból, vagy a szükségeinkből fakad.)

Vásárolni könnyű, jól vásárolni nem mindig. Főleg a nagyobb dolgok megvásárlása jár kockázattal, hiszen ha nem jó, amit vettünk, vissza kell vinni, ha cserélni lehet, vagy elvinni javíttatni, ha van erre lehetőség. Ha nincs, akkor marad a feszültség az emberben,  a kellemetlen élmény és a tárgy, ami ezt újra előhozza...

Néhányszor előfordult velem, hogy valamit vásárolni akartam, de mégis bizonytalan voltam. Majdnem minden rendben volt, de valamit nem tudtam eldönteni: milyen színű legyen, milyen méretű, vagy milyen kiszerelés. Ilyenkor elbizonytalanodtam, telefonos segítséget kértem otthonról, fel-alá tologattam a kocsit az áruházban, és gondolkodtam.

Néhányszor előfordult ez, és akkor már azon gondolkodtam inkább, hogy ez normális dolog-e. Aztán amikor egyszer éppen ezen gondolkoztam, eszembe jutott, hogy amikor ilyen bizonytalanság szállt meg, és megvettem, amin annyit kellett gondolkozni, azt vagy vissza kellett vinni, vagy kiderült, hogy nem egészen felel meg a célnak, vagy egyszerűen csak nem tudtam neki örülni. Volt olyan is, amire nem volt szükségem.

Analizálva a korábbi eseteket, rájöttem, hogy az a bizonytalanság-érzet, az mindig nagyon hasonló volt. Érzés, amit kezdtem megismerni. Elhatároztam, hogy amikor ezt érezni fogom, akkor az azt jelenti, hogy nem fogom megvenni azt, ami ilyen nagy gondot okoz, csak akkor vásárlok, ha bizonyos vagyok benne. Kezdtem figyelni, hogy mit érzek, kezdtem megismerni az érzéseimet.

A bizonyosság, biztonságérzet belső nyugalommal és békességgel párosult. Isten meg tanított: Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Fil. 4.7-8.) ...és megőrzi a pénztárcánkat is a felesleges kiadástól.
 

Amikor nagyobbik lányunk a negyedik osztályt kezdte járni, elgondolkoztunk, hogy mi a helyes: Ha megpróbálunk felvételizni egy nyolcosztályos gimnáziumba, és ha sikerül, akkor hamar túl vagyunk ezen az izgalmon, vagy az, ha marad az iskolában és később felvételizik. Együtt imádkoztunk vele, és kértük Istent, hogy segítsen, mutassa meg, mi a helyes döntés, adjon gondolatokat, érveket és legyen minden az Ő kezében.

Ahogy múlt az idő, kaptunk több információt a felsős tanárokról, átalakultak a kapcsolatok az osztályban, erősödött bennünk az az érzés, hogy mindenképpen meg kell próbálni a felvételit. Logikus indoka is volt ennek, mégpedig az, hogy próbálja ki a lányunk, milyen egy felvételi, mert ha nem is sikerül, akkor is tapasztalatot jelent számára. A felvételi sikerült és úgy éreztük, hogy élni kell a lehetőséggel. 

A gimnáziumba való felvétel öröme azonban csak egy ideig tartott. Több tanár nem volt szimpatikus, és az oktatott tárgyak is félévente váltották egymást, és csak egy barátnőt sikerült találni az osztályban. Felmerült a kérdés bennünk, hogy helyes volt-e iskolát váltani. A valóság nem volt összhangban azzal, amit Istentől vártunk. Bár hittünk abban, hogy jól csináltuk, mégsem éreztük, hogy minden rendben lenne.

Végül úgy -együtt a lányunkkal- úgy döntöttünk, hogy hatodikban megpróbáljuk a felvételit egy másik, egyébként erősebb gimnáziumba, Istenre bízva, hogy sikerüljön. Megint együtt imádkoztunk vele, és kértük Istent, hogy segítsen, mutassa meg, mi a jó döntés, és ha az a jó az ő jövője, továbbtanulása szempontjából, akkor sikerüljön a felvételi a hatosztályos gimnáziumba. Sikerült, most oda jár és jól érzi magát.

A napokban beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy most nem csak hisszük, hanem látjuk is, hogy jó helyen van a lányunk. Megállja a helyét a tanulásban, jó az osztályközösség, és barátnői is vannak. De a legjobb barátnője, az igazi, az az, akivel az előző iskolájában találkozott. Lehet, hogy az általánosból egyből felvették volna a mostani gimibe, de nem ismerné a legjobb barátnőjét.

Ez a barátság volt az az ajándék, amit Isten adott neki. Isten gondoskodott arról, hogy azt az utat tegyük meg, amiben áldás van, ami javunkra van. Segített, hogy érezzük, tudjuk mikor kell lépni. Átéltük azt, ami Zsoltárok 55.17-ben is olvasható: Én pedig Istenhez kiáltok, és az ÚR megsegít engem. Átéltük, hogy: ...minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá... (Jak. 1.17.) 
 

Bécsi út, tompa jobbkanyar következik, zöld a lámpa. Normál tempóban haladok, amikor egy kisteherautó lazán megelőz a baloldali sávban. Hosszúplatós, húzza a kormányt jobbra, hogy levágja a kanyart, észre sem veszi, vagy nem is akarja talán, hogy még mellette vagyok. Ahogy szűkül a hely van egy teljes pillanatom, hogy felmérjem a helyzetet: Ha nem csinálok semmit, végigsmirglizi a kocsim baloldalát teljes hosszon, ha jobbra húzom a kormányt, akkor felugratok a járdaszigetre, a szélétől talán 50 cm a lámpaoszlop, gyalogosok messzebb állnak, mély lélegzet és fel 50-nel a járdára. Koppan elől, ugrik, koppan hátul, gumi a felnire nyomódik, még egy ugrás, túl is vagyunk rajta. Lassítok: nem ugrál, nem kopog egyben vagyok. Amikor célba érek, félve szállok ki, keresem a nyomokat a felniken, meg a sárhányókon. Sehol semmi. Fellélegzem. Gondolhatná bárki, hogy szerencsém volt, hogy megúsztam, de én tudom, hogy Isten kezében voltam, ő már tudta előre, mi fog történni és parancsolt az angyalainak. Ír ilyenről a Biblia is...

Karácsony előtt elromlott a mosogatógépünk. A ledolgozós szombat előtti pénteken kezdtem el szerelőt keresni. Persze senki sem vállalta, mert már nem akartak dolgozni az ünnep előtt, aki pedig dolgozott, annak meg tele volt már a naptára. Próbáltam felhívni a márkaszervízt is, de nem vették fel, vagy mással beszélt. Kértem Istent, hogy segítsen! Aztán az egyik szerelő a hibajelenség telefonon történő meghallgatása után diagnosztizálta a hibát, és elmondta, hogy milyen alkatrész kell hozzá. Segítőkész volt, megígérte, hogy felhívja a központi márkaszervízt, megkérdezi, hogy van-e ilyen alkatrész (vezérlőpanel) és utána visszahív. Úgy is volt, ahogy ígérte: Visszahívott és mondta hogy van a szervízben egy vezérlőpanel, igaz összesen egy darab, de ő csak karácsony után tudna kijönni, hogy megcsinálja. A javítás árát is megmondta, 40-45 ezer forint lett volna. Mivel az ünnepekre vendégeket vártunk, kilátástalannak tűnt, hogy mosogatógép nélkül ez végigcsinálható lenne, úgyhogy próbáltam rávenni, hogy vállalja el, de hajthatatlan maradt. Végül azt javasolta, hogy próbáljam meg a szervízt felhívni, és megadott egy telefonszámot.

Felhívtam a szervízt. Felvették. Mondtam, hogy úgy tudom, van alkatrész, egy darab, és kértem őket, hogy ha lehet, még az ünnep előtt jöjjenek ki. Mondták, hogy tényleg csak egy darab van, mert ehhez a géphez már nem tartanak készleten alkatrészt, de nem tudják, hogy van-e szabad szerelőjük, aki kiszállna, visszahívnak. Visszahívtak, hogy vállalják, hétfőn jönnek.

Hétfőn jött a szerelő, hozta a vezérlőpanelt egy dobozban. Először azonban megvizsgálta a mosogatógépet, csóválta a fejét, majd azt mondta, hogy bár a hibajelenség hasonló, nem a vezérlőpanel ment tönkre, hanem a szivattyú, aminek a cseréje nem kerül többen mint 15.000.- forint. Az viszont nincs nála, hoznia kell, ügyhogy vissza kell jönnie, de csak szerdán tud, december 23-án.

Szerdán jött a szerelő. Hozta a szivattyút, szétszedte a mosogatógépet, kicserélte a szivattyút. Segítettem neki, fogtam a gépet, amíg dolgozott. Közben azon gondolkoztam, hogy milyen jó, hogy csak harmadába kerül a javítás. Örültem, hogy másképp alakult a dolog, és nem tudott az a szerelő kijönni, aki telefonon segített, mert mivel ő nem a szakszervíz szerelője volt, valószínűleg meg kellett volna vásárolnia a vezérlőpanelt, és ki kellett volna fizessük, de ha nem így lett volna, akkor is kérdés, hogy vissza tud-e jönni karácsony előtt. Ahogy így gondolkozom, szól a szerelő telefonja, és hallom, hogy a vezérlőpanelről beszél. Miután letette, mondja nekem, hogy a szervízből hívták, és azt akarták, hogy adja el nekem a kb. 30 ezer forintos vezérlőpanelt. Nevetett, és mondta, hogy ha akarom, akkor természetesen van erre lehetőség, de nem tartja szükségesnek, hiszen az eredeti teljesen jól működik a gépben. Csak miután elment, esett le a tantusz: A szervíz túl akart adni a készleten fekvő alkatrészen, amire egyébként nem sok esélyük volt, mert a mosogatógép majd' 15 éves, és már nem sok van belőle. Ezért vállalták soron kívül a munkát.

A javítás kevesebbe került, mint ahogy elsőre kinézett, mivel nem volt szükség a drága alkatrészre, de Isten tudta, hogy szükség van erre az egy vezérlőpanelre ahhoz, hogy nekünk karácsonyra egy működő mosogatógépünk legyen. Ezért feküdt ott a raktáron. Emellett gondoskodott arról, hogy segítőkész, becsületes embereket találjak, akik segítségül voltak abban, hogy a kilátástalannak tűnő helyzet megoldódjan. Kedves karácsonyi ajándék volt Istentől.

János evangéliumában az olvasható, hogy "Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt"(Ján 1,18). Ez János bizonyságtétele. Bár Isten nem látható, jelenléte érzékelhető, hangja hallható. Isten - az Ószövetségben - ezt felelte Mózesnek: "Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok" (2.Móz.3,14). De Isten szólt máshoz is. A Bibliában, az Ószövetségben és az Újszövetségben is található olyan rész, amiben Isten így szól valakihez: Ne félj, mert én veled vagyok. És ezt mondta Jézus is Pál apostolnak egy látomásban megjelenve: Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (Ap.Csel 18,9-10). Isten szól hozzánk ma is. Szól személyesen hozzám is, és vezet különböző módon. Erről szól ez a blog.