Találkozóm volt valakivel, aki Hatvan felől jött Budapestre. Úgy volt megbeszélve, hogy este 7 óra körül ér be a városba, és akkor találkozunk a Hungária krt. környékén. Az én napom úgy alakult, hogy Fót felől jöttem be az M3-ason, délután 5 óra körül. Ahogy jöttem az autópályán, feljött bennem egy gondolat, mint egy kérdés: Mi lenne ha itt találkoznánk az egyik benzinkútnál... Fel kellene hívni, hogy hol tart. De jött az ész gondolata, hogy ugyan már, 7 óra volt megbeszélve.

Hazamentem, és még ültem a kocsiban, amikor szól a telefon. Az illető hívott, akivel találkozóm volt: Itt vagyok az M3-as bevezető szakaszán...-mondta. Gyorsan megbeszéltük, hogy hol találkozunk, egy benzinkútnál a Hungária körúton. Vissza a dugóban, 15 perc oda, megkaptam, amit hoztak nekem, beszéltünk egy keveset, aztán újra haza 10 perc. Jó fél órát vesztettem, ha nem többet. Ettől akart Isten megóvni, amikor feljött bennem a gondolat az autópálya bevezető szakaszán.

Van amikor nem félórát vesztünk, hanem többet. Ebben az esetben is Isten szeretete nyilvánult meg abban, hogy ezzel a feltörő, csendes gondolattal jelezte, hogy mi lenne a helyes út. A Szentlélek által szólt, ami bennem egy gondolatot fakasztott, és egy kérdést vetett fel, hogy nem kéne-e felhívni az illetőt, akivel találkozunk. Nevezhetnénk megérzésnek is, de utólag már tudtam, hogy ez több volt annál. Isten tanított arra, hogy figyeljek a gondolataimra, a bennem feljövő kérdésekre.

(Nyilvánvaló, hogy nem kell minden feltörő gondolatot egyből Istentől jövőnek tulajdonítani, és rögtön megvalósítani, megcselekedni. Meg kell tanulnunk, hogy mi az ami Istentől jön, és mi az ami máshonnan, például belőlünk, a vágyainkból, vagy a szükségeinkből fakad.)