Amikor nagyobbik lányunk a negyedik osztályt kezdte járni, elgondolkoztunk, hogy mi a helyes: Ha megpróbálunk felvételizni egy nyolcosztályos gimnáziumba, és ha sikerül, akkor hamar túl vagyunk ezen az izgalmon, vagy az, ha marad az iskolában és később felvételizik. Együtt imádkoztunk vele, és kértük Istent, hogy segítsen, mutassa meg, mi a helyes döntés, adjon gondolatokat, érveket és legyen minden az Ő kezében.

Ahogy múlt az idő, kaptunk több információt a felsős tanárokról, átalakultak a kapcsolatok az osztályban, erősödött bennünk az az érzés, hogy mindenképpen meg kell próbálni a felvételit. Logikus indoka is volt ennek, mégpedig az, hogy próbálja ki a lányunk, milyen egy felvételi, mert ha nem is sikerül, akkor is tapasztalatot jelent számára. A felvételi sikerült és úgy éreztük, hogy élni kell a lehetőséggel. 

A gimnáziumba való felvétel öröme azonban csak egy ideig tartott. Több tanár nem volt szimpatikus, és az oktatott tárgyak is félévente váltották egymást, és csak egy barátnőt sikerült találni az osztályban. Felmerült a kérdés bennünk, hogy helyes volt-e iskolát váltani. A valóság nem volt összhangban azzal, amit Istentől vártunk. Bár hittünk abban, hogy jól csináltuk, mégsem éreztük, hogy minden rendben lenne.

Végül úgy -együtt a lányunkkal- úgy döntöttünk, hogy hatodikban megpróbáljuk a felvételit egy másik, egyébként erősebb gimnáziumba, Istenre bízva, hogy sikerüljön. Megint együtt imádkoztunk vele, és kértük Istent, hogy segítsen, mutassa meg, mi a jó döntés, és ha az a jó az ő jövője, továbbtanulása szempontjából, akkor sikerüljön a felvételi a hatosztályos gimnáziumba. Sikerült, most oda jár és jól érzi magát.

A napokban beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy most nem csak hisszük, hanem látjuk is, hogy jó helyen van a lányunk. Megállja a helyét a tanulásban, jó az osztályközösség, és barátnői is vannak. De a legjobb barátnője, az igazi, az az, akivel az előző iskolájában találkozott. Lehet, hogy az általánosból egyből felvették volna a mostani gimibe, de nem ismerné a legjobb barátnőjét.

Ez a barátság volt az az ajándék, amit Isten adott neki. Isten gondoskodott arról, hogy azt az utat tegyük meg, amiben áldás van, ami javunkra van. Segített, hogy érezzük, tudjuk mikor kell lépni. Átéltük azt, ami Zsoltárok 55.17-ben is olvasható: Én pedig Istenhez kiáltok, és az ÚR megsegít engem. Átéltük, hogy: ...minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá... (Jak. 1.17.)