Hosszú nap állt előttem: Délelőtt egy szakmai rendezvény, aztán utána még egy egy családi házat kellett megnézzek. Két épülettel van munkám, ez az egyik. Reggel rohanás, a ház kulcsa a táskába...

Késő délután, autózom Budára, hogy megnézzem a házat. Nincs sok kedvem. Borús az ég, nemsokára sötétedik, nézem a GPS-t, hogy mikorra érek oda, számolok, hogy világos lesz-e. Fél óra munkám van kint, és nincs villany, de akárhogy is nézem, világos lesz még. Akkor miért nincs kedvem kimenni? Ezen gondolkodom: Talán Isten nem akarja valamiért? A lányommal tanulni kéne, mondta, hogy vár, de ha este 8-ra hazaérek, az biztosan elég lesz. Legyőzöm a gondolataimat, és úgy döntök, hogy megyek. Az Árpád híd túloldalán a piros lámpánál előveszem a kulcsot. valami nem stimmel: Igen, ez a másik ház kulcsa... (Hát ez az: Talán tudat alatt emlékeztem rá, hogy reggel rosszat tettem be.) Egyértelmű volt, hogy ezzel hiába megyek tovább. Újratervezés. Első lehetőségnél vissza, irány haza. De így már tényleg nem érdemes kimenni, hiszen mire hazamegyek, felmegyek a jó kulcsért, majd vissza Budára, tényleg besötétedik. Újratervezés. A program: Időben hazaérek, nyugodtan megvacsorázom, és tanulok a lányommal.

Isten tudta előre. Isten tudta, hogy rosszul tervezem a napot, hogy este, otthon szükség lesz rám, és hogy makacs vagyok, és amikor fáradt vagyok, akkor még kevésbé tudok Rá figyelni. Isten tudta, hogy a rossz kulcsot rakom be (mert ő akarta így), és mégis szólt időben (ezek voltak a fent leírt bizonytalan gondolatok), hogy ne menjek tovább dolgozni, hanem menjek haza.  

Így lett jó a napom, így lett kész a gyermekem feladata. Több idő kellett hozzá, de megcsináltuk, amit kellett. Isten gondoskodott erről.