Hát akarta. Legalábbis tegnap. Így óvott meg attól, hogy összetörjék a kocsimat:

A munkám végeztével indultam a gyerekekért, akik a barátnőiknél voltak Fóton. Régen ebédeltem, és kezdtem éhes lenni, ezért elhatároztam, hogy beugrok egy "párszázas" hamburgerre a McDonaldsba. (Tudok jobbat is, de ez tűnt a leggyorsabbnak, és nem akartam húzni az időt.) Az M3-as felé tartottam a Hungária körúton, és azon tűnődtem, hogy melyik mekibe menjek, abba, ami az autópálya előtt van a Hungárián, vagy abba, ami az autópálya mellett, a Metró áruháznál. Aztán a Hungária körúti mellett döntöttem.
Alig, hogy bekanyarodtam, még le sem parkoltam, hatalmas puffanást hallottam. Megálltam, és láttam, hogy egy autó beleszaladt az M3-as autópályára felvezető sávon álló, vagy araszoló kocsisor végébe, és összenyomott további három autót. Ha egy perccel előbb a másik meki mellett döntök, és továbbhajtok egyenesen, akkor ott lettem volna, abban a háromban, ami összetört...

De jó, hogy nem voltam köztük. De miért döntöttem úgy, hogy nem megyek a másikba, hanem lekanyarodok? Fogalmam sincs, ez villant be, mondanám. De ez nem érv... 
Akkor miért döntöttem így? - kérdezem újra.

Mert Isten így akarta, így tudott megóvni a balesettől. Ez már érv, mégis felfoghatatlan. Akárhányszor is próbálom újragondolni, és megérteni, hogy mi történt, nem tudom megmagyarázni azt a felvillanó gondolatot, ami arra indított, hogy kanyarodjak le.
Csak egy lehetőség van: Isten szólt!